Auschwitz nem „a történelem kisiklása” volt, hanem szükségszerűség, és sok jel utal arra, hogy megismétlődik – mondta Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas magyar író az auschwitz-birkenaui náci koncentrációs tábor felszabadításának 70. évfordulója alkalmából a dpa német hírügynökségnek adott interjúban.
Az író a pénteken közzétett interjú elején a saját történetéről mesél, hogy miként került először Auschwitzba, majd pedig a buchenwaldi táborba, és hogyan élte túl azt. Kertész elmondja, hogy rendkívüli szerencséje volt azzal, hogy mikor beteg lett, egy megfelelő kórházba került, és ott érte a felszabadítás. Az író úgy véli, hogy a saját története a legkevésbé sem tipikus és anekdota szerű, ezért az nem is foglalkoztatja őt. Az írót inkább a nyelv érdekli, hogy miként lehet hatmillió zsidót egyszerűen kiírtani, és ezt milyen nyelven lehet elmondani, kibeszélni. Az író szerint a kérdés Magyarországra is vonatkozik, nem csak a lengyel táborra, hiszen „a totalitárius diktatúra nyelvét”, amit először Auschwitz-Birkenauban lehetett megtapasztalni, Magyarországon is a Rákosi-korszakban és a Kádár-rendszer idején is megismerhette.
Kertész elmondta: Sorstalanság című munkájában is azt a kérdést vizsgálja, hogy „mivé lesz a nyelv és az ember a totalitárius diktatúra körülményei között”. Az interjú készítője szokatlannak nevezi a könyvét, hiszen egy 14 éves gyermek szemszögéből mutatja be az eseményeket. A Nobel-díjas író rámutatott: a regény főszereplője azért gyerek, mert a totalitárius diktatúrában „a nyelvi artikuláció visszaesik a gyermeki szintre. A főhős, Köves György számára ezért természetes mindaz, ami természetellenes”.
Kertész Imre elmondta: a 13 évig tartó munkával elkészített Sorstalansággal arra vállalkozott, hogy leírja az „új, totalitárius nyelv hatását”. Míg Arnold Schönberg osztrák zeneszerző a zenében számolta fel a tonalitást meghatározott hangnem köré szerveződést –, ő az „atonális prózát” alakította ki – emelte ki az író. Kifejtette: azt vizsgálta, hogy miként fejeződik ki a tonalitás a prózában, és felismerte, hogy „a próza tonalitása az erkölcs, a kultúra”, a közmegegyezés, „konszenzus arról, hogy a tévékészülék kifejezés alatt a tévékészüléket értjük”. Így talált rá az atonális prózára, amely azt fejezi ki, hogy „megszűnt a konszenzus” és „nem érvényes a humanista kultúra, amely Bach idején, a barokk korszakban még teljes egész volt”.